|
A delfin szimbólum,…avagy Dalafínió… Nagyon szeretem a delfineket! Évekig utaztam a tengeren, az út során nagyon sokszor delfinek kísértek bennünket. Ilyenkor szerettem a hajó orránál állni, és láttam azokat a delfineket, akik beálltak a hajó orra elé, és ott játszadoztak. Annyira érdekes volt, mert tudtam, hogy ezt a nagy, közel hatezer tonnás hajót egy egész szerkezet irányítja - technikai eszközök halmazával, és több ezer tonnás gépházzal rendelkezik -, tudtam, hogy fent a kapitány működteti, irányítja az egészet, ő adja meg a paramétereket, és a legénységgel együtt vezeti a hajót, de ha ránéztem a delfinekre, olyan érzésem volt, mintha ők húznák ezt az egész nagy járművet velünk együtt. Számomra a fogyatékos gyermekek, a „Hajnalkák” (ahogy a többszörösen fogyatékos húgomat hívják) ezekhez a delfinekhez hasonlítanak. Lehet, hogy konkrétan nem vesznek részt abban a kemény munkában, ami a hajó irányítását jelenti, nem dolgoznak a gépházban, de ott vannak a hajó előtt, részt vesznek az utazásban, mindez része az életüknek. Csodálatos a lényük, a lelkük, a játékuk, csodálatos a mozgásuk, és ha ezt a csodát észrevesszük és megfigyeljük, akkor mi is gazdagabbak leszünk tőle! Az életünkben a fogyatékkal élők nagyon sok szépséget, örömet, szeretetet képesek adni, rajtunk múlik, hogy mennyire nyitunk feléjük. Ezek miatt választottuk alapítványunk jelképéül a delfint, és egy kisfiú ötlete nyomán elneveztük Dalafíniónak. Alapítványunkban a Dalafínió a fogyatékkal élőket jelképezi. Ő az, akinek lénye, kisugárzása, egyénisége nem pénzben és fizikai javakban kimutatható gyarapodást hoz az életünkbe, hanem nagyon sok lelki gazdagságot. Elsősorban a szemléletünkön kell változtatni ahhoz, hogy meglássuk a fogyatékkal élőkben ezt a Dalafíniót! Hisz valamilyen mértékben mindegyikükben benne van. Kiss Maya Rory (részlet) „...Éjjel, a teraszon, az Indiai óceán tágranyílt szemű csillagai alatt csak vidám dolgainkra gondoltam. Ma reggel, a fövenyen ülve, megpróbáltam elképzelni, miképpen nézhet ki Rory halálában. De nem sikerült. A felidézett képen szája sarkában makacsul ült az a beépített mosoly, amelyért annyira szerették a lányok. Rory akkor is mosolygott, ha bánata volt. Gondolatban, képtelen voltam eltávolítani arcáról azokat az apró kis ráncokat, melyeket e szokása vésett ajkai szegletébe, kitörülhetetlenül. Ekkor hirtelen felbukkant a nap. Az oldalról lövellő alacsony sugarak átvilágították a partra bukó hullámok koronáit. A fehér tajték alatt opál-zöld volt a víztömeg fala, s áttetszett benne a napkorong eltorzult körvonala. És... nem akartam hinni a szemeimnek. Először a könnyeimre fogtam. E fehérkeretes, zöld közegben alakok mozdultak kecsesen, erővel, vakmerően. Delfinek! Tucatnyi kékdelfin száguldott felém egy különösen magas, mérgesen fortyogó bukóhullám előrenyomuló falán! Pontosan azt játszották, mint mi ketten Rory-val, azon az utolsó napon. Ki tud tovább siklani a meredek víztömeg oldalán anélkül, hogy a partra vetődne az összeomlás káoszában.. Szinte mindegyikük a végletekig vitte a játékot, s az utolsó pillanatban „vágott hátra” s tűnt el a tengerfenék irányába. Kivéve egyet. Ez a példány a rászakadó vízfal elől a levegőbe menekült s elképesztő könnyedséggel, hátraszaltót vetve dobta magát vissza a mélyvízbe. Mindeközben, egy pillanatra sem vette le a szemét rólam. Ez a delfin nekem játszott! Ez a delfin, mintha mondani akart volna nekem valamit... Felkaptam a mellettem veszteglő szörfkajakot, a lapátot, s a tengerbe vetettem magam. A törések közt cikázva kieveztem oda, ahol az „emelés” kezdődött. Amint a part felé fordultam, sípolást halottam a közelből. Kéznyújtásnyira egy delfin feje bukkant ki a vízből. Féloldalasan nézett fel rám, szemében emberi értelem csillogott. Megismertem, a homlokán ülő fehér foltról. Ő volt, a szaltózó virtuóz. A delfinek beépített mosolyával szája szegletén. Kiemelte felsőtestét a tengerből s a farkára támaszkodva, illegve-billegve megindult a part felé. A fejével, mintha invitált volna, miközben apró, sikkantó hangokat hallatott. Eltelt néhány másodperc, mire megértettem, mit akar tőlem: versenyezni. Elkezdtem lapátolni. Azonnal mellém szegődött. Szabályos delfin-tempóval úszott, mintha ma is hallanám légzőnyílásának szusszantásait. Eközben csatlakoztak hozzánk a többiek is. Amikor az „emelés” megérkezett, így indultunk el, együtt, a delfinek és én az egyre gyorsuló hullám oldalán, a part felé. Önfeledten lovagoltuk a koronáját, cikcakkoztunk sikló falán le s föl, én kurjongattam, a delfinek füttyentve felelgettek egymásnak. Végül csak ketten maradtunk, a fehér homlokú és én. Mindvégig előttem száguldott, buborék csíkot húzva néhány centiméterrel a víz felszíne alatt. A part rohamosan közeledett. Ösztönösen visszavágtam, a hullám nyíltvíz felöli, biztonságos oldalára. Fehér homlokú, egy másodperccel később, hatalmas ívben szaltózott át fölöttem, a mélyvíz irányába. A röppálya csúcsáról egy pillanatra rámnézett. Megdöbbentem. Rory mosolya ült az arcán! Mielőtt ismét vizet ért, a farkával kétszer felém intett. Mint kiderült, ez volt a búcsúja. Néhány kék-ezüst villanással a kajakom körül, a delfincsapat eltűnt a mélyben. Tűnődve néztem utánuk egy ideig. Aztán megrántottam a vállam s mélyet lélegeztem. Az élet megy tovább... Félig hátrafordultam, s a lapáttal ellensúlyozva magamat, újabb emelésre vártam.” (Somo) |